BIZONYSÁGOK‎ > ‎

Piroska Tamás: A kiszáradt csontok megéledtek

Kornél ARCHIV Nagy, 2013. nov. 26. 10:28   [ 2014. szept. 19. 10:51 frissítve ]
Az életemben történt változást talán az Ezékiel próféta könyvében leírt prófétai történet példázza legfrappánsabban. A 37. fejezet 1. versétől olvashatjuk, hogy egy völgyben szerteszét kiszáradt csontok hevertek, és az Úr Ezékiel által parancsolt: „Én lelket adok belétek, és életre fogtok kelni.” Én is így éledtem újjá abból az állapotból, amibe kerültem.

14 éves koromig minden nyáron nagyszüleimnél nyaraltam Hajdúsámsonban, akik rendszeresen vittek magukkal az ottani pünkösdi gyülekezetbe, főként a vasárnapi alkalmakra. Gyermekként hol kisebb, hol nagyobb lelkesedéssel mentem velük, de nem sok mindenre emlékszem, mígnem 14 éves koromban megérintette szívemet Isten igéje. Életemben azon a nyáron imádkoztam először, de a nyaralással és a szünidővel elszállt minden lelki élmény, és így a frissen elvetett mustármag nem kelt ki.

12 éves koromban kipróbáltam a dohányzást, és két év elteltével pedig már rendszeresen dohányoztam. 15 évesen rúgtam be életemben először, és ezután ezt heti rendszerességgel megtettem, alkalmanként hetente többször. Az első szexuális élmény átélését valósággal hajhásztam, és ez hamarosan el is jött: 16 éves koromban mondtam búcsút erkölcsi tisztaságomnak. Ezután gyakorlatilag két dolog határozta meg az életem: buli és lányok. Mindkettőből minél többet, ez volt a lényeg. Közben a szüleim anyagilag csődbe mentek, és elveszítettük a házunkat is. Még nem voltam 18 éves, amikor átéltem egy kilakoltatást, ami után kegyelemkenyéren éltem egy ideig valakinél albérletben, majd a nagyszüleimnél. Az öngyilkosság gondolata életemben egyetlen alkalommal merült fel bennem úgy, mint legjobb megoldás. Úgy éreztem, ez az a pillanat, de ekkor nyert értelmet az a rengeteg, gyerekként eltöltött óra az imaházban, mert túlságosan féltem attól, hogy esetleg a pokolba kerülök.

Érettségi után kimentem Kanadába, a – bűnözői életformája miatt korábban kimenekült – bátyámhoz, és itt következett a különféle drogokkal való ismerkedés. 16 hónap – és rövid helyi börtön – után hazatoloncoltak, mert nem intéztük megfelelően a papírjaimat. Mindent elég könnyedén vettünk az állandó droghatás miatt. A droggal való élés mintegy 4 évig tartott, és minden nap használtam valamilyen szert, de főleg marihuánát. Aztán többször is majdnem belehaltam a drogozásba, így a haláltól való félelmem miatt abbahagytam. Egy-két évig éltem viszonylag tisztább életet, közben szerelmes is lettem, ami csalódással végződött. Ráadásul a lány a kapcsolatunk végén állapotos lett, és mi elvetettük a babát. Szenvedély nélkül nem tudtam élni, így a drogokat felváltotta az alkohol, melyre azért is szükségem volt, mert nem múlt el nyom nélkül a drogos időszak. Bizonyos pszichés problémák jelentkeztek nálam, mint a depresszió és pánikbetegség. Mivel gyakorlatilag állandó halálfélelemben éltem, ezért egyre többet ittam, mert 2-3 sör után éreztem azt, hogy el tudok lazulni, és önmagam tudok lenni. Ha ittam, akkor nem álltam meg ennyi sörnél, hanem egyre többet igényeltem a megfelelő bódulat eléréséhez. Ha éppen nem ittam, akkor nyugtatókat kellett szednem. Ez így ment néhány évig. Majd elveszítettem édesapámat, aki súlyos betegségben halt meg. Egyre üresebb lett az életem, érzelmileg pedig egyre felületesebb. Az átélt tragédia hatására még önpusztítóbb életet kezdtem élni.

Ugyanakkor elkezdtem vágyni a lelki békére is, a terhek és félelmek alól való szabadulásra. Utólag úgy gondolom, ekkor kezdett el az Úr inakkal, hússal beborítani – és ismét el-elmentem a sámsoni gyülekezetbe, de nem érintett meg Isten Igéje, az életem nem vett nagy fordulatot. A helyzet az ivást illetően viszont rosszabbodott, sokszor ott talált a reggel valamelyik szórakozó helyen vagy kocsmában. Ugyanakkor elkezdett szenvedni a lelkem ettől az üres, léha, mocskos életviteltől, és egy ilyen estébe hajló sörözés után, épp hazafelé tartottam, undorodva magamtól, amikor egy vágy ragadott tovább magával, és a lakhelyemhez közeli gyülekezet épületéhez vitt, iszonyatos vágy volt a szívemben a megtérés és megbékélés iránt. Hiába csengettem azonban, hisz ekkor már kora éjszakába hajlott az idő. Ez a vágy űzött, hajtott tovább egy templom felé, kétségbe esetten jártam körbe és zörgettem az ajtóin, senki nem felelt.  „Hát számomra már túl késő? Nincs bocsánat?” - tettem fel magamnak a kérdéseket, és lehorgasztott fejjel, kábult állapotban mentem haza. 1-2 hétig ki tartott az undor, de utána csak visszatértem addigi bohém életemhez. Karácsony előtt néhány nappal egy estét a fogdában töltöttem, garázdaság miatt. Itt volt időm elmélkedni – amit meg is tettem –, és arra jutottam, hogy így nem folytathatom az életem, mert ez az élet nem élet. Ez volt az a pont, amikor az Úr már teljesen beborított inakkal, hússal, és befedett bőrrel. Innentől kezdve ugyanis semmi más nem lebegett a szemem előtt, csak a szilveszteri alkalom a sámsoni pünkösdi gyülekezetben. Kétségbeesetten és görcsösen vártam ezt az alkalmat, mint a szabadulás lehetséges óráját. Szívemben nem vágytam másra, csak a megtérésre.

Ez az alkalom el is jött. A fogda óta nem ittam, nem cigiztem, minden idegszálammal vágytam a szabadulásra, ami végül a 2010-ben az újévi alkalom dicsőítése alatt jött el. Nem bírtam ülve maradni, és leküzdve félelmeim, bizonytalanságom, aggodalmam, hogy mit szólnak az emberek, felállva dicsértem az Urat. Éreztem, ahogy a terhek mázsás súllyal szakadnak le rólam, és a megkötözöttségeim láncai elszakadtak. Az Úr felnyitottam síromat, és kihozott onnan. Az Ő életet adó Lelkét lehelte élettelen testembe, és azóta élek! Minden nap élek, Krisztusnak élek, Őt szolgálom, az Övé vagyok, mert Ő él bennem! Ez a találkozás a Mindenható Istennel megváltoztatta az életemet. A szó legszorosabb értelmében éltem át azt, amiről az Ezékiel próféta könyve 37. fejezetében olvashatunk: „Lelkemet adom belétek, életre keltek…”. Megszűnt bennem a vágy a cigaretta és alkohol iránt, esténként pedig nem a haláltól rettegve aludtam el. Nem volt szükségem nyugtatókra, és meggyógyultam a pánikbetegségből is.