BIZONYSÁGOK‎ > ‎

Csiffáry Zsuzsanna: Sokat vártam embertársaimtól, s nem Istentől

Kornél ARCHIV Nagy, 2013. dec. 21. 13:31   [ 2015. nov. 12. 3:15 frissítve ]
14 éves koromban elhatároztam, hogy bemerítkezem, és úgy éreztem, hogy valahová haza kell mennem. Nehézségek is voltak ezzel kapcsolatban, mert a családunkban nem mindenki keresztény. Viszont az életem – finoman szólva – még mindig nem ment simán. Életemben korán jöttek a tragédiák egymás után. Egy hozzám közel álló ember véget vetett életének, amit nem tudtam sokáig feldolgozni. Azután a családunkhoz közel állók halála, nagyszüleim sorozatos elhunyása, ami végül édesapám halálával csúcsosodott ki.

Utána jöttek a sorozatos csalódások. Talán közhely, de magam sem tudom másképpen megfogalmazni, az emberekben csak ott nem csalódtam, ahová éppen nem néztem. A sok igazságtalanság, depresszió kialakított bennem egy fenntartást másokkal szemben. Nem értettem sokáig, hogy miért történik minden balul az életemben, ha megtért, bemerítkezett keresztény vagyok. Sokáig tartott, mire rájöttem az egyszerű válaszra. Nagyon sokat vártam embertársaimtól, s nem Istentől. Elfordultam tőle, mert úgy gondoltam, mindennek ő az okozója. Nem mellesleg azzal is számolnunk kell, hogy nem gondtalan életet ígért nekünk, hanem a segítségét minden élethelyzetben, melyet meg is ad az övéinek. Ezért tudom, hogy nagyon kitartónak és hűségesnek kell lenni az ő szabályaihoz, ami csak egy kis csekélység azzal szemben, amit ő adott nekünk Jézusban Krisztusban, az élet lehetősége érdekében.

Idestova hétszer felvételiztem egyetemekre, képzésekre – ebből négy sikeres lett. Színházban dolgoztam és tanultam öt évig, festő tanárt is kaptam az élettől; viszont rájöttem, míg más a drogba, alkoholba, bulikba menekült, én a munkába. Ez volt az úgynevezett védőbástya. Csak akkor voltam erős, ha épp a dolgaimat intézhettem. Elfelejtettem örülni. Ha siker ért, észre sem vettem. Ez komoly kiégéshez vezetett. Majd a Magyar Képzőművészeti Egyetem és  Pünkösdi Teológiai Főiskolára került sor, és itt kötött ki a „hajóm”.

Érzem, hogy minden beérni látszik, nyugalmasan. Amit eddig őrült energiával hajszoltam, csak a kimerültség miatt, már nem is láttam. Valami különös nyugalom jött az életembe, ami egy ilyen izgága embernek, mint én, nagyon komoly áldás. Azelőtt nagyon sok mindent gondoltam úgy, hogy jól csinálok, és haladok, majd végül már átoknak éreztem a létem. Itt viszont látom már, hogy nem jól fogtam fel a sorsom irányait, s hogy nem átok a létem, csupán egy kis egyengető siklatás hiányzott neki, amit az itt kapott tanulásból merítettem és kaptam.